Borsócska.

Mesebéli, szárnyaló pillangó szeretnék lenni,

Ki a magas égen feszélyezetlen röppen,

Ki helyet foglal egy gyönyörű virág gyenge szirmán,

Majd tovalibben, mint kit a szabadság éltet.

Álombéli hétszín szivárvány szeretnék lenni,

Mely az égen át nyújtózkodik lágyan,

Melyet gyermekek milliói járnak csodálni,

Majd lassan elenyészik, de hamvaiból újra támad.

Varázslatos tündér szeretnék lenni,

Kiről mesék ezrei zengnek sorokat,

Ki mindenféle csodát meg tud tenni,

És kit mindenki oly nagy örömmel fogad.

Nem, én egyik sem szeretnék lenni igazán.

Egy dolog van, mire szívem igazán vár.

A Te Borsócskáddá szeretnék válni újra,

Két karomba zárni Téged, s nem engedni el többé soha.

Negyed napja...

Negyed napja folyton Veled álmodom,

Hiányzol és féltelek oly’ nagyon.

Negyed napja újra Te vagy minden gondolatom,

Elmerengek, s eluralkodni magamon hagyom.

Negyed napja furcsa érzések keringnek bennem,

Aggódom érted, hisz nem tudom, hogy lehetsz.

Negyed napja ismét fellángoló tűz közepette szenvedek,

Egyre gyengülök, s azt érzem menten megveszek.

Negyed napja újra csak Rád gondol szívem, s lelkem,

Épp akkor, mikor már kezdtem úrrá lenni mindezen.

Negyed napja megint körülötted forog a világ,

És mindez pár álom miatt, melyért senki sem hibás.

Negyed napja újra szüntelen Téged kereslek,

És félek, hogy életed egy része újfent keserves.

Negyed napja ismét tűrhetetlen emésztget a fájdalom,

S lényegében sajnos ezt tovább már nem bírom.

Negyed napja azt várom, hogy végleg vége legyen,

S megtudjam, hogy életed rögös útja végre egyenes.

Negyed napja azt akarom, hogy végre megtörténjen,

Örökre elalszom, Veled álmodom, s lelkem többé fel ne ébredjen.

Remény.

A kopár temetőt félszeg holdsugár öleli át,
Sejtelmes fénye megtöri a komor éjszakát.

Apró csillogásától látni látszik a fájdalom,

Melyet az ódon sírok szívébe zárt egy sejtelmes hatalom.

Az öreg temetőt egy élő ember sem járja,
Magára maradt ott rég minden halott árva,
Már nem várják, hogy bárki is ellátogat hozzájuk,
Hisz mind feladták küzdelmük, és tűrik kegyetlen fájdalmuk


Földhöz vágó erő uralja az egész hetet,
Fájdalom, kín és némi elfojtott szeretet.
Néma sikolyok törik meg a csendet,
S feszült félelem zaklatja fel a rendet.


Minden sírhatból sugárzik a lemondás,
Kivéve azt, ami a temető leszélén áll.
Lakója mindig csendes és türelmes,
Várja, hogy végre megtudja mi az a kegyelet.


Ő volt az, aki feladta küzdelmét oly' korán,
Hisz már nem bírta tovább kínzó fájdalmát. 
Szeretett valakit, ki viszont nem szerette már,
S tudta, hogy Nélküle az életben rá semmi jó nem vár.


Csak ül némán a márvány szélére helyezkedve,
S minduntalan nézi, hogy eljöjjön kiért mindent megtenne.
Én vagyok az, ki a sírhant szélén pihen szüntelen,
S akit várok, az Te vagy, akiért életem vesztettem.

Álomdoboz.

Csak egy egyszerű naiv lány volt,
Kinek szíve kegyetlen sajgott.

Két hónapja szüntelen szenvedett,

Mert az Ő szíve viszont nem szeretett.

Tudta, hogy nem bírja már soká,
Nem akarta cipelni szüntelen baját,
Egyre gyengébbnek érezte magát,
S már érezte beteljesült sorsát.


Tudta, hogy nehéz lesz megtennie,
De ha nem cselekszik már késő lenne.
Megfogadta, hogy végre erős lesz,
És elfogadja, hogy többé semmit nem érez.


Eltervezte minden mozzanatát,
S előkészítette apró álomdobozát,
Elővette belőle hőn szeretett bicskáját,
S végleg eltemette sajgó fájdalmát. 

Tündérvér.

Apró, sokat sejtető, karmazsinszín csepp hull alá a magasból. Óvatos, határozott mozdulatokkal közeledik a mélység felé. Lassanti, ám céltudatos közeledése szinte alig észrevehető. Határozott célja van. Egy rideg, hófehér, élettelen, magányosan heverő testre hullani, hogy újra életet leheljen a megmerevedett teremtménybe. Képes lesz rá. Tudja. Akarja. 

Az aprócska bíborcsepp, melyet sok követője kísér töretlenül, lassan megérkezik, majd egy gyengéd mozdulattal beleolvadnak a test szívét takaró bőrbe. Hirtelen életre kel a nem várt, kísérteties csoda. A testet ismételten elönti az élet. Nem véletlen, hogy így történt, hisz a hulló, pirosas színt öltő csepp vér volt. Nem akármilyen vér. Tündérvér ez. 


Egy parányi, gyönge tündér életének utolsó morzsái, mielőtt kiszállt volna belőle a legvégső remény. De megtette, és utolsó pillantásaival is büszkén, örömmel gondolt eme tettért. Önfeláldozott. Képes volt rá. Akarata szerint tett. Öröm járja át utolsó, hamvadó mozdulatait, hisz édes áldozatot hozott. Mindent feláldozott valakiért. Megnyugvással gondol erre, hisz megmentette azt ki szívébe hosszú idő után mennyei nyugalmat, s boldogságot hozott...  ♥

Posliininukke K. (Nagyon hiányzol Makim... szeretlek szüntelen. :'()

Egy rideg tekintettel maga elé bámuló, elkeseredett porcalánbaba voltam,

Ki mozdulatlan fegyelemmel nézte, ahogy szíve apró szilánkjai lassan mind széthullanak. 

Csak ültem némán, gondolataim fájó morajlását hallgatva, mint kinek ez a sorsa, 

És beletörődve sorsomba, lassan elhittem, hogy ezt érdemlem, s senki sincs, ki meghallgatna. 

Aztán hirtelen, mikor már semmi esélyt nem láttam rá, elkezdtem remélni, 

Hisz egy apró, de mindent beragyogó fénysugár került oly sivár életembe, 

Te vagy az, ki összeraktad szívem s lelkem ezer darabját, s megtanítottál, hogy lehet önzetlenül szeretni, 
S köszönöm Neked, hogy visszahoztál az életbe, s a hajdan összetört porcelánbabát beengedted életedbe.

Eltávozás.

Szótlanul, remegve ült a csendes, sötét sarokban. Egy telefont szorongatott a kezében. Gondolkodott és sírt. Minden egyes gondolata csak még mélyebbre hatolt szíve és lelke legmélyebb, legfájdalmasabb szakaszai felé. Végeláthatatlan patakként hullottak a könnyei. Nem tudta abbahagyni, lehetetlen lett volna visszafojtani. Úgy érezte, túl gyenge, hogy eluralkodott belsőjén valami életidegen, ami minden volt, csak valós személyisége nem. Küzdött, de már nem bírta tovább. Megtorpant, a földre hullott és zokogott. Egyre erősebben markolta telefonját. Fel akarta hívni, de nem merte. Félt, hogy ezzel is fájdalmat okozna számára. Félt, hogy még több bonyodalom venné kezdetét általa. Elege lett belőle, hogy mindent elront. Hogy akaratán kívül, de a saját életét teszi tönkre, majd egy aprócska gondolat-villanás futott végig elméjén, mely cselekvésre késztette. És megtette, majd örökre elfeledte e sötét világot...

Színjáték.

Hirtelen nyomasztó csend telepedett a nézőtérre, melyet egy halk, ám rémült kiáltás tört meg. Csupán a színpad sejtelmes fényeinek homályában lehetett megpillantani az események gyors egymásutánját. Mindenki lélegzet visszafojtva próbálta fellelni az akkor már morajló tömeg közepéről kiszűrődő hangfoszlányok tulajdonosát. Egyre drasztikusabbá és kétségbe ejtőbbé kezdett válni a tudatlanság. A jelenlévők kíváncsisága egyre csak fokozódott, mikor hirtelen felkapcsolódtak az óriási lámpák, melyek mindent megtöltöttek meleg fényárral. 

Ekkor megpillantottak valamit. Valamit, amit az egyszerű ember talán soha nem szeretne látni. A feszült, szigorú sorban egymás mellett elhelyezett székek által alkotott sorok között karmazsinszínt öltött folyadék csordogált. Először senkiben sem realizálódott, hogy mi is történhetett, aztán egyre élesebb, rettegő hangok töltöttek meg mindent. 


Csak egy valaki volt nyugodt. Valaki, aki ezt az egész kálváriát okozta, mikor aprócska, ám annál élesebb és mélyre hatolóbb kését a mellkasába mélyesztette. Neki már nem volt mitől tartania. Fentről figyelte a nézőtéren zajló szorgos eseményeket, amik végre körülötte forogtak. Körülötte, aki mindig elveszettnek és meg nem értettnek érezte magát a mai társadalomban. Ekkor értelmet nyert számára minden... minden mi eddigi életében fojtogatva nyomasztotta. Egy aprócska kérdés van csupán, mi még körülötte motoszkál. Miért? Azonban erre a választ már csak ő tudhatja...

Egyik éjjel halk zajra keltem fel álmomból,

Az éjszaka közepén rémisztő suttogást hallottam a távolból.

Felültem, és rögtön hevesen kezdett dobogni a szívem,

Egész testemmel, s lelkemmel azonnal megremegtem.

Egyre csak hallottam, amint egy sejtelmes hang a nevem suttogja,

S arra késztet, hogy félelem nélkül közelítsek felé nyugodtan.

Elindultam, de fél úton félelmemben megtorpantam,

Éreztem valamit, mit ezelőtt még csak néhány álmomban.

Éreztem, ahogy a hang egyre ismerősebben csalogat,

S már szinte fülembe súgja a halkan kiejtett szavakat,

Tudtam, hogy valaki szájából e suttogást már hallottam,

Valakitől, kihez egykoron, nagyon sokáig közel voltam.

Ekkor már tudtam, hogy honnan ismerem a hangodat.

S, hogy miért indultam el, mikor hallottam, hogy hívogat.

Hihetetlenül hiányzott már, ahogy kiejted a szavakat,

De nem lehetsz Te, hisz Te végleg elpusztítottad magadat.

Eléd léptem, ekkor már láttam, hogy tényleg Te állsz ott,

S a hold gyönge fénye megvilágítja sápadt, fehér arcod.

Ekkor már tudtam; azért jöttél, hogy elvigyél magaddal,

Hisz ezt kívántam minden éjjel magányomban, teljes titokban.

Ekkor széttártad két karod, melyet sebek ezrei tarkítottak,

Majd magadhoz húztál, mint régen, mikor oly sokan bántottak.

Hozzád bújtam, s fejem mozdulatlan szívedre hajtottam,

S karjaidba borulva hagytam itt mindent, mi oly idegen volt számomra.

Egy régi vers~

Érzem, ahogy szívem egyre lassabban ver,

Érzem, hogy e világtól már semmi nem kell.

Érzem, ahogy lélegzetem lelassul,

Érzem, itt a végem, lelkem végre szabadul.

Egy maréknyi gyógyszer, melyet érted vettem be,

Egy apró vágás, mely csak Rád emlékeztet.

Vérzik a csuklóm, szívem lassan megáll,

Meghalok, így már többé senki se bánt.

Itt van a halál, most már meg se mozdulhatok,

Utolsó másodpercben is csak Rád gondolok.

Mért tetted ezt velem? Miért hagytál végleg magamra?

Meghaltál, s most én is ezt választom bánatomban.

Szívem megállt, testem hideggé vált,

Fehér testem a padlón hever már.

Vége hát minden szenvedésemnek,

Magam mögött hagyom a fájó emlékeimet.