Egyik éjjel halk zajra keltem fel álmomból,

Az éjszaka közepén rémisztő suttogást hallottam a távolból.

Felültem, és rögtön hevesen kezdett dobogni a szívem,

Egész testemmel, s lelkemmel azonnal megremegtem.

Egyre csak hallottam, amint egy sejtelmes hang a nevem suttogja,

S arra késztet, hogy félelem nélkül közelítsek felé nyugodtan.

Elindultam, de fél úton félelmemben megtorpantam,

Éreztem valamit, mit ezelőtt még csak néhány álmomban.

Éreztem, ahogy a hang egyre ismerősebben csalogat,

S már szinte fülembe súgja a halkan kiejtett szavakat,

Tudtam, hogy valaki szájából e suttogást már hallottam,

Valakitől, kihez egykoron, nagyon sokáig közel voltam.

Ekkor már tudtam, hogy honnan ismerem a hangodat.

S, hogy miért indultam el, mikor hallottam, hogy hívogat.

Hihetetlenül hiányzott már, ahogy kiejted a szavakat,

De nem lehetsz Te, hisz Te végleg elpusztítottad magadat.

Eléd léptem, ekkor már láttam, hogy tényleg Te állsz ott,

S a hold gyönge fénye megvilágítja sápadt, fehér arcod.

Ekkor már tudtam; azért jöttél, hogy elvigyél magaddal,

Hisz ezt kívántam minden éjjel magányomban, teljes titokban.

Ekkor széttártad két karod, melyet sebek ezrei tarkítottak,

Majd magadhoz húztál, mint régen, mikor oly sokan bántottak.

Hozzád bújtam, s fejem mozdulatlan szívedre hajtottam,

S karjaidba borulva hagytam itt mindent, mi oly idegen volt számomra.