Egyik éjjel halk zajra keltem fel álmomból,

Az éjszaka közepén rémisztő suttogást hallottam a távolból.

Felültem, és rögtön hevesen kezdett dobogni a szívem,

Egész testemmel, s lelkemmel azonnal megremegtem.

Egyre csak hallottam, amint egy sejtelmes hang a nevem suttogja,

S arra késztet, hogy félelem nélkül közelítsek felé nyugodtan.

Elindultam, de fél úton félelmemben megtorpantam,

Éreztem valamit, mit ezelőtt még csak néhány álmomban.

Éreztem, ahogy a hang egyre ismerősebben csalogat,

S már szinte fülembe súgja a halkan kiejtett szavakat,

Tudtam, hogy valaki szájából e suttogást már hallottam,

Valakitől, kihez egykoron, nagyon sokáig közel voltam.

Ekkor már tudtam, hogy honnan ismerem a hangodat.

S, hogy miért indultam el, mikor hallottam, hogy hívogat.

Hihetetlenül hiányzott már, ahogy kiejted a szavakat,

De nem lehetsz Te, hisz Te végleg elpusztítottad magadat.

Eléd léptem, ekkor már láttam, hogy tényleg Te állsz ott,

S a hold gyönge fénye megvilágítja sápadt, fehér arcod.

Ekkor már tudtam; azért jöttél, hogy elvigyél magaddal,

Hisz ezt kívántam minden éjjel magányomban, teljes titokban.

Ekkor széttártad két karod, melyet sebek ezrei tarkítottak,

Majd magadhoz húztál, mint régen, mikor oly sokan bántottak.

Hozzád bújtam, s fejem mozdulatlan szívedre hajtottam,

S karjaidba borulva hagytam itt mindent, mi oly idegen volt számomra.

Egy régi vers~

Érzem, ahogy szívem egyre lassabban ver,

Érzem, hogy e világtól már semmi nem kell.

Érzem, ahogy lélegzetem lelassul,

Érzem, itt a végem, lelkem végre szabadul.

Egy maréknyi gyógyszer, melyet érted vettem be,

Egy apró vágás, mely csak Rád emlékeztet.

Vérzik a csuklóm, szívem lassan megáll,

Meghalok, így már többé senki se bánt.

Itt van a halál, most már meg se mozdulhatok,

Utolsó másodpercben is csak Rád gondolok.

Mért tetted ezt velem? Miért hagytál végleg magamra?

Meghaltál, s most én is ezt választom bánatomban.

Szívem megállt, testem hideggé vált,

Fehér testem a padlón hever már.

Vége hát minden szenvedésemnek,

Magam mögött hagyom a fájó emlékeimet.

Posliini nukke~

Egy féltve őrzött porcelánbaba voltam,

Ki egy polcon ülve várta, hogy végre észrevegyék.

Csak ültem némán, senkihez se szólva,

Vártam, hogy végre valami történjék.

Egy magányos porcelánbaba voltam,

Ki bármit megtett volna, egy kedves szóért,

Ki, egész életében azt várta,

Hogy végre őt is szeressék.

Aztán rájöttem, hiába is próbálok beszélni,

Néma hangom senki sem hallja.

Próbálok hangosan kiáltani,

De csak a fejemben lüktet szavaim visszhangja.

Majd egy nap valami történt végre,

Valami, mely mindent megváltoztatott.

Melytől azt reméltem, minden szenvedésnek vége,

Mely megszünteti e kegyetlen állapotot.

Egy gyors mozdulat, melytől a padló felé lendültem,

Egy aprócska kar, mely szándék nélkül a mélybe lendített.

Gyors zuhanás, mely egy pillanat alatt a végéhez ért,

Halk koppanás, melyet hangos zaj kísért.

Hirtelen már nem éreztem semmit,

Minden fájdalmamnak vége lett,

Darabokban hevertem a földön,

Porcelán testem végleg összetörött.

'...mert a szív még akkor is képes szeretni, ha már teljesen összetört...'
/története kommentben/

Kösziiii Zsani! :)

Vér hullik kék szeméből,

Vér hullik szívén a sebből.

Vér, mely áztatja egész testét,

Vér, mely megalvadt sápadt kezén.

Bíbor folyam keretezi hófehér arcát,

Nem bírta tovább élete szüntelen harcát.

Sokáig kereste e világban a helyét,

Majd szívébe meresztette ezüstszín kését.

Érezte, ahogy áthalad húsán a penge,

Majd lassan elernyed fáradt, fehér teste.

Érezte, mindjárt eléri a rég várt halál,

Már sose lát e világon semmit talán.

Érezte, ahogy sodródik a lelke,

S kínok közt itt marad elárvult teste.

Érezte, mindennek itt van a vége,

S megszabadul e világtól végre.

Elhalkul sóhaja, lélegzése leáll,

Szíve egyre lassabban ver, végül megáll.

Többé nincs semmi dolga e világon,

Mindent itt hagy, mit gyűlölt, s olykor imádott.

Reméli lesz kinek majd hiányozni fog,

Kinek halálával fájdalmat okoz,

Ki egy napon felkeresi sírját,

S majd elmondd érte egy halk imát.

Mikor síromon kínyílik az első szál virág,

Gondolj rám, s hogy akkor el mért hagytál.

Ha nem tetted volna, lehet még most is élnék,

Az élők közt csendesen szenvedhetnék.

Nem adtam volna fel, csak úgy a semmiért,

Nem haltam volna meg, soha senkiért.

Még most is élnék, s melletted lennék,

Magamban kárt tényleg soha nem tennék.

Ha akkor nem hagytál volna végleg magamra,

Láthatnálak, foghatnál karodba.

De megtetted, tőlem elmentél,

Jegyezd meg; végleg elvesztettél!

Ha egy hideg éjjel, még gondolsz rám,

Egy szál virág, talán ami nekem jár.

Helyezd a síromra, és imádkozzál értem,

Megbocsátok neked, ha ezt kéred.

Minden miben hittem, végleg a múlté már,

Összeomlott álmok, egy emlék vagyok csupán.

Egy sírhalom emlékeztet csak rám,

Melyen kinyílott egy szál virág.

Sír a temető, hallhatod,

Siratja életét a sok halott.

Elkárhozott minden lélek,

Fájnak az emlékek. Rosszak és szépek.

Egy csendes kis sír van csak, mely hallgat,

Nem siratja életét, tudta meghalhat.

Nem gyászolja földi létet,

Meghal, számára ez nem volt kérdés.

Véget ért örök szenvedése,

Abba maradt halk lélegzése,

Többé mosolyogni se tudott,

Meghalt, ily sorsra jutott.

Nem vágyik vissza a földi létbe,

Úgy érzi jobb meghalva, mint félve.

Nyugodtabb így minden perce,
Örökre így marad, ez volt terve.

Csendes kis sírját néha látogatják,

Szerettei, kik vigyázzák álmát.

Ti vagytok, kik soha el nem hagytatok,

S a sírban hosszasan én hallgatok!

 Elhagyott temetőben megtalálod sírom,

Élettelen helyen, egy kis sarokban várom,

Jöjjön végre valaki, ki szeretett engem,

Emlékszik rám, és sose hagy elvesznem.

Kietlen, zord éjszaka volt akkor,

Csendes lépteket hallottam a havon.

Közeledett felém valaki, aki egykor szeretett,

Te vagy az, érzem, azonnal itt leszel mellettem.

Mikor sírom mellé léptél,

Az egyik fáról egy ágat téptél,

Letérdeltél, majd sírni kezdtél,

Könnyedből érzem, már megértettél.

Keresztemre tetted a kis ágat,

Zokogtál, tudtad itt senki se láthat,

Elővetted táskádból a késed,

Gondolkodtál, mit kellene tenned.

Nevemet nézted, ahogy megcsillantja a hold fénye,

Eldöntötted, vége, s felemelted késed,

Ne tedd ordítottam némán, de senki sem hallotta,

Megtetted, ráestél ezüstös síromra.

Meghaltam érted, mert azt hittem, nem szeretsz,

Meghaltál értem, mert velem együtt más képp nem lehetsz.

Eltelt egy év, megtaláltak síromon,

Mellém temettek, egymással maradunk mindenkoron...

Meg nem értettség...

Meg nem értettség...

Egy elkeseredett lány sétál a sötét temetőben,

Egy szál vörös rózsát szorongat remegő kezében.

Bóklászik, majd egy rendezett sírhoz téved,

Melyben az nyugszik, kihez szívét láncolta végleg.

Minden nap ellátogat az öreg temetőbe,

Hogy újra együtt legyen azzal, ki életében egyedül szerette.

Óvatosan letérdel az ezüstszín kereszt lábához,

És hozzásimul a rideg, szürke márványhoz.

Gyöngye testét megvilágítja a hold ezüst fénye,

S a vörös rózsát ráhelyezi a sírkő közepére.

Sápadt arcán hirtelen egy könnycsepp gördül át,

Mikor arra gondol, végleg elvesztette párját.

Ekkor felemeli karját, s óvatosan belenyúl a sír mellett heverő táskába,

S egy pillanat múlva már folyik vére a síron heverő rózsára..

Újra...

...Úgy döntöttem, hogy új blogot kezdek. : ) Már a sokadikat... valahogy mindig új és új dolgok kezdenek el foglalkoztatni, így mindig aktualitását veszti az előző. :)

Igazán, most nem is szeretnék személyes jellegű blogot indítani. :) Leginkább csak azokat a dolgokat szeretném itt megosztani, amik tőlem származnak. (Volt már egyszer egy verses/fotós/történetes blogom ... de megszüntettem...hogy miért azt nem tudom.) Egyszóval a blog célja az önkifejezés lesz...

Önkifejező eszközeim a verseim és a fotóim... ezekkel leginkább csak az tud azonosulni, akinek hasonló érzései vagy élményei vannak, mint nekem. :)

...előre szólnék... nem vagyok sem profi költő, sem profi fotós ... de még a képszerkesztéshez sem értek. Csak élvezem, hogyha csinálhatom, és rengeteget segít. :)